Prológus

                    Minutes moment

* Peyton Cox szemszöge *

Lerobogtattam a lépcsőn, szinte majdnem fel is buktam, mikor biztonságba helyeztem magam, megfogtam a korlátot, és szaladtam tovább.

- Cherry! Cherry! - kiabáltam hangosan, és már rohantam is a konyhába, ahol a legjobb barátnőm ült.
- Mi az? - kapta fel a fejét Cherry, és kissé ijedten nézett rám, mintha szellemet látott volna.
- Mr. Reallyking235 visszaírt - vigyorodtam el, mikor kiejtettem hódolóm nevét.
- Oh, azt hittem már bomba robbant a strandon - unottan visszafektette a fejét a konyha asztalra támaszkodó kezére. Gondolom nem erre számított. - De, persze ez is szuper - szólt tettetett lelkesedéssel.
- Ugyan, ne legyél már ilyen kis jókislány - horkantam fel, és helyet foglaltam a mellette lévő széken. - Tudod, hogy fontos ez nekem. Ő az első, aki szerelmet vallott nekem, és még nekem is tetszik.
- Mivel az összes többit kidobtad... - állt fel, és a mosogatóhoz lépett, hogy elmossa a mosatlan edényeket.
- Az mellékes. Nekem Ő kell! - néztem fel a plafonra vágyakozó, ragyogó szemekkel.
- Persze, még nem is láttad...
- De a személyisége tetszik, az olyan vonzó... Olyan szexi.
- Szexi? - nevetett ki, én pedig megcsóváltam a fejemet. Mély gondolkodásokba estem, majd egy gonosz vigyorral néztem a barátnőmre, aki épp akkor fordult meg. - Mi van?
- Féltékeny vagy!
- Én, féltékeny? Őrült vagy! - rázta meg hitetlenül a fejét, de én tudtam, hogy ez a baja.
- Akkor meg mi bajod van?
- Nem szeretném, hogy csalódj. Ennyi!
- Nem fogok csalódni, ismerem... - mosolyodtam el. Cherry olyan, mint a nővérem, megértem, hogy aggódik, és szeretem is ezt az oldalát, de néha túlzásba viszi. - Egyébként is... Miért nem mész el te is pasizni?
- Pasizni? Te tényleg őrült vagy!
- Naa, mindig itthon ülsz, ha nem éppen a vízben gyakorlod a " szörföző technikáidat "... - rajzoltam idézőjeleket az ujjaimmal a levegőbe, Ő pedig felvette a cipőit. Ajjajj, kibújik a probléma alól.
- Mennem kell, Pey! - intett, mire felháborodva kiáltottam utána.
- Cherry!

* Cherry Rosewood szemszöge *

A strandon a szokásos hangulat uralkodott: rengetegen nyüzsögtek kisebb csoportokban, egyesek pedig a jó időt kiélvezve napoztak. Na meg, voltak egy kevesen, akik a tengervízben úszkáltak, esteleg szörföztek. Közéjük tartoztam én is; a kék deszkámmal a kezemben rohantam be a vízbe, és egyensúlyba hozva magam élveztem a vizet. Beljebb evezve felálltam a szörfdeszkán, és elkaptam pár nagyobb hullámot.
  - Hé csajszi, legközelebb engem lovagolj meg így, ne a hullámokat! - üvöltötte valaki a hátam mögött. Erre rögtön odakaptam a fejem, hogy szúrós pillantásokkal illessem a személyt. Nem kellett volna. Egy nálam biztosan magasabb, szőke, kék szemű, kajánul vigyorgó, kissé izmos srác állt tőlem kicsit távolabb egy másik deszkán. Szívesen mondanám rá, hogy ronda volt, de az oltári nagy hazugság lenne. Ó, a fenébe is, nagyon helyes volt! De persze nem volt az esetem...
  - Fogd be! - morogtam inkább magamnak mint neki, mire odaintett nekem.
  Muszáj volt leráznom, így hasra feküdtem, és kifelé kezdtem el evezni. Viszonylag hamar a partra érve egy üres szék mellé raktam szörfdeszkát, én pedig leültem, napozást színlelve. Nem sokáig volt nyugtom, egy perccel később egy szőke fej vigyorgott bele a képembe.
  - Állj már arrébb, eltakarod a Napot! - dühösen legyintettem, körülbelül mintha egy legyet akarnék lecsapni.
  - Engem nem rázol le ilyen könnyen csajszi - kacsintott.
  - Másokat már sikerült elüldöznöm így - motyogtam. - Most már igazán elmehetnél másoknak csapni a szelet! Told el innen a szép kis képedet, mert nálam nem fogsz ilyen könnyen sikerrel járni!
  - Niall Horan - mutatkozott be. Úgy látszik nem vette tudomásul amit mondtam...
  - Cherry Rosewood - dünnyögtem megadóan. - Na és most hogy tudod a nevem nincs kedved odébb állni? Minden értelemben.
  - Addig biztos nem, amíg el nem jössz velem valahova. - Mondta kissé rekedt, mégis férfias hangon.
  - De mégis...
  - Az titok - kacsintott, majd a kezét nyújtotta. Kínosan nevetve fogadtam el, és hagytam, hogy felhúzzon.
  - És most? - vontam fel a szemöldököm, mire sejtelmesen elmosolyodott.
  - Most következik a jó rész.

* Peyton Cox szemszöge *

Miután Cherry elment, én is felszaladtam a szobámba, és felvettem a mindennapi dolgozó szettemet. Egy inget foglalt magába, -  amit könyökig felhajtottam - , egy csőszoknyát, - ami a combom közepéig ért - , valamint egy fekete lapos talpú, nyitott cipőt. A hajamat lazán kifésültem, - többször is végigmentem rajta fésűvel - , majd felvettem a sötét üvegű, Ray-Ben napszemüvegemet, és indultam is.
A kocsit lazán vezettem, szinte már szokásossá vált, hogy amíg én kocsival száguldozom a városban, addig Cherry a vízben dönti meg a hullámokat. A rádiót bekapcsoltam, majd amint meghallottam felcsendülni Ella Henderson hangját, ahogy éneklelte a " Here for you " számát, felhangosítottam, és együtt énekeltem hangosan az énekesnővel a szöveget. 
Nem több, mint tíz perc alatt eljutottam a munkahelyemre, ahol Josh fogadott.
- Pedig már azt hittem, hogy megint elkésel... - szemtelenkedett.
- Nagyon vicces vagy Josh, inkább mondd, hogy mikor jön az én csoportom.
- Fél tizenegyre vannak kiírva, és ahogy elnézem, nem sokára ideér a csoport.
- Remek - biccentettem, majd az én kis helyiségembe vonultam, ahova ledobtam a táskámat, és a székemre leülve elővettem a mobilom. 
" Új üzenetet kaptál Mr. Reallyking 235-től! "
Egy pillanat alatt oldottam fel a készülékemet, és néztem meg az érkező üzenetet. Elmosolyodtam a küldeményen.
" Jó reggelt, Hercegnőm! Hogy aludtál? "
Pötyögni kezdtem a választ, túl gyorsan, majd pár pillanat alatt láthattam is a kijelzőn az üzenetemet.
" Jó reggelt, Hercegem! Egész jól, veled álmodtam, valamint a piszkos szavaiddal... "
Nos, igen, szoktunk perverzkedni, nem kicsit... De ezt kell szeretni, mindig is az erényeim közé tartozott a huncutságom is. 
Már láttam, hogy írja válaszát, mikor Josh nyitott be, hogy itt van a csoportom. Elsötétült a telefonom képernyője, mikor kikapcsoltam, majd felálltam, és kiléptem az ajtón. Elsétáltam a fogadó teremhez, ahol a csapat állt, akik Londonból jöttek. Széles mosolyt varázsoltam az arcomra, majd megszólaltam.
- Üdvözlök mindenkit, itt, Beverly Hills városában, valamint híres múzeumunkban, a Virginia Robinson Gardensban... - mindenki felém fordult, majd folytattam. - Tehát ez a hely volt Virginia Dryden Robinson, valamint Harry Winchester Robinson magánlakása. 1911-ben tervezte egy amerikai ember, akit Nathaniel Drydennek hívtak...
Rengeteg mindenről beszéltem még: a keletkezéséről, kik éltek benne, történetéről...
Épp beszéltem a nevének eredetéről, mikor egy férfi szólt bele a mondandómba.
- Elnézést, de a lényeget kihagyta... Az épület anyagát... Tervezésének hosszát... Pedig ez lényeges dolog, nem de?
- De, persze. Megtudhatom a nevét? - néztem picit szúrósan a férfire, akinek az arcát egy kalap, és egy napszemüveg takarta.
- Harry Styles.
A hangja rekedt, és mély volt, mégis elkápráztató...
- Akkor, Mr. Styles, ne legyen türelmetlen, azt hitte nem akarok beszélni róla?
- Nem, azt hittem, nem tud beszélni róla - tudtam, hogy kacsintott, pedig nem láttam a szemeit.
- Nos, hinni a templomban kell! - mosolyogtam rá, majd folytattam a menetelt a csapattal, miközben magyaráztam... Bocsánat, magyaráztunk, mert Styles mindig beleszólt a mondandómba. Túl okos... És érdekes.