One Thing
*Peyton szemszöge*
Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, és az egyetlen dolog, ami eszembe jutott először, az idő. Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, mikor egy ölelő kart éreztem meg a derekamnál. Kissé óvatosan emeltem le magamról az elsőre ismeretlen személy kicsit sem zavaró végtagját, mikor rápillantva esett le, hogy ki fekszik mellettem. Szemei lehunyva díszítették arcát, hosszú szempillái eltakarták kissé, de baromi édesen festett ezzel, és a kissé elnyílt ajkaival.
A hasára fordult a hirtelen helyzetváltozás miatt, és békésen aludt tovább. Nem mertem felébreszteni, ahhoz túlságosan is csodálatos látvány volt. A telefonomat felemelve döbbentem le, mikor is az időt ellenőrizve, már dél körül járt.
Kimásztam óvatosan az ágyból, majd halkan, lábujjhegyen szaladva jutottam el egészen a konyháig. A hűtőt kitárva kutakodtam valamilyen étel után, és győzedelmesen becsuktam az említett tárgyat. Néhány kenyeret tettem magam elé a pulton, és azokkal kezdtem el bajlódni. Többféle felvágottat, uborkát, paprikát, paradicsomot használtam fel a szendvics érdekében.
Elégedetten ültem le az asztalhoz, ahol már farkaséhesen faltam fel az utolsó darabokat is a szendvicsből. Mellé teát forraltam, amiből egy keveset öntöttem magamnak. Egy másik szendvicsnek fogtam neki, hogy Harry ne haljon éhen.
A kenyérszeletet helyeztem el a szendvics tetején, mikor is ölelő karokat éreztem meg a derekamnál. Halvány mosoly ült ki az arcomra, majd mikor tudatosult bennem, hogy a karok a nálam tartózkodó fiúhoz tartoztak, dühösre váltott az arcom. Megfordulva karjaiban, az arcát pillantottam meg. Egy mosollyal ajándékozott meg, mire ellöktem magamtól. Kócos haja keretezte az arcát, és bármennyire is tagadtam, még így is jól nézett ki. Mintha egy címlap fotózáson festett volna, egy fehérnemű kíséretében.
Pofátlanul végigmért engem, majd elismerősen biccentett.
- Nem rossz.
- Nem rossz? - kérdeztem vissza.
- Nem, tényleg nem rossz. Nem jó, de nem is rossz - vigyorgott rám, mire lesütöttem a szemeimet, kínosan mosolyogva. Idióta.
- Hé, Harry... Tudtad, hogy...
- Hogy?
- Hogy egy idióta vagy! - vágtam az arcába, és elsuhantam mellette, megcélozva a kanapét, ahonnan felkaptam a kardigánomat a hidegnek köszönhetően.
- Ez csúnya volt, kislány - rázta meg a fejét nevetve, engem ez csak jobban felhúzott.
- Ne nevess. És nem vagyok kislány - A telefonom csörgése szakította meg a beszélgetésünket, de Harry még egy megjegyzést küldött számomra.
- A reggeli viselkedésed egy kislányéra vall. Csak a kislányok nem öltöznek így... - meredt a szörnyen dekoltált pólómra, amiből kilibbentek a kebleim.
- Ó, fogd be! - forgattam meg a szemeimet, majd fogadtam a hívást.
- Cox kisasszonnyal beszélek?
- Öhm, persze. Kivel beszélek?
- Edward Kingston. A főnöke szólt, hogy értesítsem, ma nem szükséges munkába állnia. Rengeteg gyakorló próbál a mai nap során, nincs számára munka.
- Nos... Köszönöm...? Köszönöm. Viszont hallásra!
- Viszont!
Az értesítést nem tudtam hova tenni. Egyszerre örültem, és lettem kissé csalódott. Mi van akkor, ha lecserélnek? Ha találnak jobbat? Az életem ez a munka, nem vehetik el csak úgy tőlem... Ezekhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, mikor is a Göndörke rám emelte a tekintetét. Kíváncsian vizslatott, én pedig legyintettem egyet. Nem volt fontos. Számára nem.
- Minden rendben? - lépett közelebb, mire egy aprót bólintottam. - Biztos?
- Harry, ha azt mondanám, hogy igen, akkor hazudnék... - érdeklődve figyelt, várva, hogy befejezzem a mondatot. - Mégis úgy érzem, ha azt mondanám, hogy nem, akkor is hazudnék.
- Tudod... - kezdte, és azzal egy időben távolodott el kissé, és idegesen elröhögte magát. - Nem értelek.
- Tessék? - vontam fel a szemöldökömet, nem tudtam hova tenni a viselkedését.
- Bonyolult vagy. Egyáltalán nem... Nem vagy... Hasonló - kereste a szavakat nehezen, de én még mindig értetlenül meredtem rá.
- Mire gondolsz, Harry?
- Nem vagy ugyanolyan. Nem vagy idegesítő, nem mondhatom azt rád, hogy egy liba vagy, mert nem vagy az...
- Ha ezt bóknak szánod, akkor eléggé rossz kezdő vagy - De ő a szavamba vágott.
- Nem fejeztem be - siklott rám a tekintete, mire érdeklődve bólintottam, ezzel jelezve, hogy hallgatom. - Egyszerűen túl más vagy. Nem vagy hagyományos, nem hordod ugyanazokat a ruhákat, nem sminkeled agyon magad, nem csücsörítesz egy képeden sem, mint egy idegesítő liba...
Közel lépett hozzám, olyan közel, hogy a levegő elfogyott közöttünk. Szinte éreztem mentolos leheletét, ami csikizte arcomat, és mosolyra kényszerített. De tudtam, még nem fejezte be.
- Ki vagy te...? - suttogta a fülemhez hajolva, mire megremegtem. - Miért nem ájulsz el tőlem?
- Ennyire meglep, hogy nem olvadok el a szörnyű képedtől? - a szavaim szinte magától csúsztak ki a számon, gondolkodás nélkül, és hamar meg is bántam.
A szavaim nem hatoltak el a lelkéig, mert mosoly csúszott az arcára. Csak mosolygott, miközben engem figyelt. Értetlenül néztem, majd ráhagyva, elléptem tőle. A pulthoz léptem, és halkan megszólaltam.
- Csináltam neked szendvicset...
- Meg kéne köszönnöm? - merengett, én döbbenten néztem rá.
- Miért ne kellene?
- Épp az előbb sértettél meg - vádolt, mire megforgattam a szemeimet.
- Látszott, nagyon magadra vetted. Legalább fájt?
- Borzasztóan. De, esetleg...
- Esetleg...?
- Esetleg egy csók, és talán elfelejthetem azt az apropót... - alkudozott, mire kiszakadt belőlem a nevetés.
- Borzalmas vagy.
- Mégis tetszem neked - kontrázott, én pedig jobban nevetni kezdtem.
- És túl nagy az önbizalmad.
- Ezt pedig imádod bennem! - mosolygott önelégülten, mire magam elé emeltem a kezeimet megadóan.
- Feladom, javíthatatlan eset vagy!
- Hát küzdj ellenem, bébi... - suttogta a nyakamba, nekem pedig enyhe pír szökött az arcomra.
Magamban mosolyogva megráztam a fejemet, és az emeletre siettem, ahol a szobámba belépve magamra zártam az ajtót. A szekrényemből kikapva néhány ruhadarabot dobtam le a fürdőben a kis szennyes kosár tetejére, majd beálltam a zuhany alá.
Hagytam, hogy a víz lemosson rólam minden érintést, mindent, aminek nem volt helye rajtam, én pedig kellően élveztem a meleg víz érintését. A hajamat kiengedtem, és hagytam, hogy eláztassa a testem minden egyes porcikáját, majd vizes hajam a vállamra tapadjon. Egy kevéske tusfürdőt nyomtam a kezembe, és alaposan átmostam testem minden egyes területét, a sampont felhasználva pedig újjá varázsoltam hajamat. A sok habot lemosva magamról, elzártam a zuhanyt, és kinyújtva a kezem, a törülközőt vettem magamhoz, amit a testem köré csavartam. Szárazra töröltem a testemet, majd egy másikkal a hajamat. Magamra kaptam egy alsóneműt, és melltartót. A farmer shortot sem hagyhattam ki, így az is rám került, felülre pedig egy kockás inget aggattam magamra. Egy zoknit húztam a lábaimra, majd a hajam szárításához kezdtem hozzá.
Nem sokkal ezután a földszintre mentem, ahol Harryt sehol sem találtam. Tekintetem mindenen végigszaladt, mikor is hátulról éreztem kezeket a számra csukódni, és hamar találtam magam a hátamon, a kanapén fekve, döbbent tekintettel. Természetesen nem hagytam magam, így kezére ráharapva hamar felmondott a szolgálatnak, a hímtagjába térdelve lelöktem magamról.
- Szent szar! - nyögött fel, a földön fekve, a kissé kellemetlen helyzetbe hozott fiú, az érzékeny területét fogva. - Jobbra számítottam...
- Mire számítottál? Azt hiszed, egy-két szótól az ágyadban fogok kikötni? - ráncoltam a homlokomat idegesen.
- Mehetnénk az enyémbe is, de jelenleg a tiéd van közelebb - magyarázta az ő gondolatmenetét, mire csak a tenyerembe temettem az arcomat.
- Őszintén, Harry... Hány éves vagy?
- Huszon...
- Nem, értelmileg! - vágok a szavába.
- Huszon...
- Istenem! - csaptam a homlokomra, majd a mosogatóhoz léptem, ami üresen díszelgett. Döbbenten meredtem magam elé, arra gondoltam, hogy esetleg Cherry ért haza, és megtette ezt a szívességet.
- Az én művem - biccentett felém a Göndörke, mint aki hallja a gondolataimat.
- Na ne! Nem vagyok hajlandó elhinni... - tettettem a hülyét, ráncolta a homlokát.
- Ilyen nehéz elhinni számodra?
- Nem csak számomra, hidd el.
- Hé, ez fájt - nevette el magát, mire én is mosolyra húztam a számat. - Mogorva anyuci tud mosolyogni? Na ne! - utánzott le, mire a szememet forgatva hozzá vágtam az egyik díszpárnát a kanapéról felkapva.
Nevetve elkapta, én pedig egy újabb párnát vettem célzásba, mikor a kezemet elkapva a falhoz szorított... A lélegzetem elakadt. A szemeibe néztem, majd a rakoncátlan tincseit vizslattam, onnan pedig a telt ajkaira vándorolt a tekintetem. Egyszerűen nem bírtam magammal, alig bírtam visszafogni magamat az ajkait látván.
- Rossz vagy... - böktem ki az első gondolatot, ami eszembe jutott. Féloldalas mosolyt küldött felém, majd abban a pillanatban elhervadt a mosolya.
- Játsszunk veszélyesen - nézett mélyen a szemembe, ezzel egy időben felém hajolt.
Ps.: Bocsánat, előre is, most csak ennyire telt tőlem, igyekszem a 10. fejezetet kissé megfontoltabban megírni, sajnálom. Nyugodtan írjatok véleményt!
