5. fejezet

          When the lights out

Sziasztok! :)
Meghoztam az ötödik fejezetet! Nagyon remélem, hogy jól sikerült...
Jó olvasást hozzá, véleményezni és feliratkozni ne felejtsetek el! *.*

* Cherry Rosewood szemszöge*

Egymással szemben ültünk a viszonylag tágas nappali szőnyegén - fogalmam sincs miért ültünk a földön -, és kiskori történeteket meséltünk egymásnak szórakoztatásképp. Na igen, a könyörgésemnek köszönhetően a srác beadta a derekát, és szívesen mesélt nekem az életéről. Többek közt arról, hogyan került a One Direction tagjai közé, mióta énekel, és ilyesmik. Én meg csak örültem neki, hogy van egy énekes haverom. Bocs, ismerősöm. Az idő múlására nem is figyeltünk, így azt sem vettük észre, hogy szép lassan elkezdett sötétedni, és már kilenc fele járt az idő. Tehát, mint ebből leszűrhető, nagyon jól elvoltunk. A mai nap folyamán szokatlanul sokszor nevettem, és nem, nem a saját vicceimen. Mint kiderült, Niall rengeteg mókás történettel tud előrukkolni, amiken az ember rögtön őrült röhögésbe kezd. Normális esetben. És hát, én sem voltam kivétel ez alól.
  - És, Ashley néni örült annak, hogy míg ő aludt, összefirkáltad a macskáit? - kérdeztem egy párnát ölelgetve, amit a piros, kényelmesnek tűnő kanapéról "loptam" le.
  - Rendkívül. Főleg annak a firkának, ami egy feltartott középsőujjat ábrázolt - vigyorodott el.
  - Hű, tíz évesen nagy volt a fantáziád. - Ezen mind a ketten elnevettük magunkat.
  - Most te jössz, kislány.
  - Mikor szoksz le erről a becézésről? - forgattam a szemem, mire ő csak a vállát vonogatta. - Na jó. Szóval, amikor körülbelül öt éves lehettem, anyu egyedül hagyott a konyhaasztal kellős közepén. Nem kellett volna. Már kész volt a paprikáskrumpli, amit addig készített, és négy tányérban ott is virítottak már az adagok. A kakaós doboz is ott hevert az asztalon, nekem pedig óriási késztetésem volt rá, hogy megvizsgáljam. Letéptem a tetejét, és...
  - Várj, ne folytasd! Miután letépted, bele öntötted a kakaót a paprikáskrumpliba. - Ezer vattos mosolyt villantott rám.
  - Honnan tudtad? - kikerekedett szemekkel meredtem rá.
  - Gondolatolvasó vagyok - kacsintott, mire lenézően néztem rá. - Na jó, igazából én is csináltam ilyet.
  - Te jö... - nem tudtam befejezni, mert óriási mennydörgés rázta meg a várost, és ezt követően egy villanás látszódott. Valószínűleg villámlott. Rögtön összerezzentem, és közelebb húztam magamhoz a párnámat. Igen, féltem a vihartól. Khm, rossz emlékek.
  - Mi a baj? - elröhögte magát. Csak akkor jött rá, hogy tényleg félek, amikor én nem követtem a példáját. - Hé, ne azt a párnát ölelgesd! - olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam reagálni rá. Mire feleszméltem, már az ölében ültem, ő pedig hátulról átölelt. Máris jobban éreztem magam. Te jó ég, most hagy abba Cherry! Hirtelen azt éreztem, hogy egyik kezével megszorítja az enyémet, mire meleg járt át, és önkéntelenül megrázkódtam. - Na, mi az, megnyugodtál? - hallottam a fülemhez közel a hangját, mire elpirultam.
  - Nem - hazudtam.
  - Nyugi, semmi baj nem lesz. - Hangjából valami aggódás féle hallatszott ki. - Majd én megvédelek! - elnevettem magam.
  - Sajnálom, hogy ilyen gyerekes vagyok, csak a nagypapám úgy halt meg, hogy... a házába belecsapott a villám. - Igyekeztem erősnek maradni, és nem könnyezni. Sikerült is.
  - Ha gondolod, csinálhatunk valamit, amihez van kedved.
  - Nem, semmi - ráztam meg gyorsan a fejem. - Megyek. - Jelentettem ki hirtelen.
  - Hogy mi? Hova? - időközben felálltam, így onnan néztem vissza az értetlenkedő Niallra.  A pillantásomból kiolvasta a választ. - Ne, maradj! Odakint a viharban egyedül... - nem fejezte be a mondatot, szinte varázsszóra lekapcsolódtak az odakinti utcai lámpák, és ezzel együtt a nappaliban lévők is.
  - Niall... - bizonytalanul elindultam hátrafelé, amikor valaki megérintette a vállam, majd megakadályozva hogy felsikítsak befogta a számat.
  - Nyugi már! Nem lesz semmi! - felé fordultam és a vállába fúrtam a fejem. Gratulálok Cherry, roppant felnőttes viselkedés. Szinte rögtön átölelt, és a keze egyre lejjebb csúszott a hátamon, mígnem...
  - Hé! - hallottam, amint felnevet.
  - Szerintem ma aludj itt. - Tudtam, hogy vigyorog.
  - Oké. - Meglepetésemre igent mondtam. - Végülis, nincs kedvem hazamenni ilyen időben - kinézve az ablakon megállapítottam, hogy már esik is. - De nem alszok veled egy szobában!

******

 

Pár órával később lefekvéshez készülődtünk. Niall mindent adott, de tényleg, mindent, ami kellett. Fogkefét, kaját, párnát, takarót, és nem utolsósorban ruhát is. Hát ja, valószínűleg szexin nézhettem ki boxerben és egy combközépig érő pólóban. Legalábbis a srác szerint. Többek között ezt is megállapította amellett, hogy "jó a seggem", és hogy "olyan vagyok, mint egy cuki kislány". Ezeknek roppantul örültem. Mondjuk tőle nem vártam mást.

  - Biztos, hogy a kanapén alszol? - kérdezte meg századszorra is, mire századszorra válaszoltam is, hogy igen. - Te tudod - vont vállat lemondóan, és felrohant a szobájába.

  Na igen, a szobája. Kék falak, menő TV, poszterek, egy XBox, íróasztal, laptop... Modern helyiség volt, ahol szívesen élt volna bármelyik fiú a földön. Mint ahogy az egész házban. Szívesen laktam volna benne, ezt nem tagadom.

  Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a fejem, minden egyes villámlásnál reszketve.

 

 



* Niall Horan szemszöge *

A szobámban feküdtem az ágyon, és Cherryn gondolkoztam. Az biztos, hogy érdekes egy lány volt, aki cuki, kedves, okos, és szép is, persze. De még hogy! Ami a legjobban tetszett benne viszont, hogy nem ájul el attól, hogy a One Direction - ben játszom. És ez nagy szó.
  Szerintem bárki simán beleszeretne egy perc alatt.
  A szobám ajtaja kivágódott, és egy lány alakja rajzolódott ki a sötétben. Elvigyorodtam.
  - Na mi van, nem bírod egyedül? Vagy csak hiányoztam?
  - Nagyon vicces vagy. - Gúnyolódott, majd odarohant az ágyamhoz, és lefeküdt mellém. Kapásból magamhoz húztam, és hagytam, hogy az oldalamba fúrja a fejét.
  Így aludtunk el.